Ma még mindig kevéssé ismert az internet eredete. Legendák keringenek szakmai körökben az indíttatásról, a mögöttes érdekekről. Sok feltevés kötődik a katonai rendeltetéshez és finanszírozáshoz. Ez részben igaz is, de a valóság sokkal árnyaltabb, mint az általában felszínes ismeretek.

Tudósok éveken át párhuzamosan dolgoztak a Massachusetts Institute of Technology (MIT) számítógép-hálózati projektjén (1961-67), a Rand Corporation védelmi célú kutatásain (1962-65) az USA-ban, valamint a brit National Physical Laboratory számítógép-hálózati projektjén (1964-67) anélkül, hogy tudtak volna egymásról. A háromból a Randé volt az igazán katonai indíttatású. A három, mindaddig egymástól függetlenül működött csomaghálózat-fejlesztő csapat munkatársai először 1967 októberében találkoztak egy, a Tennessee állambeli Gatlinburgban tartott szimpóziumon, ahol Larry Roberts az ARPANET első tervét nyilvánosságra hozta.

Baran egy olyan digitális távközlési rendszert definiált tehát, amelyben az átviendő adatfolyamot csomagokra bontják, a csomagok mindegyike magával hordozza az útvonal-választási információt, és képes hibátlan állapotra visszaállni átviteli hibák esetén is.

Az ARPANET-hez vezető számítógép hálózati kutatási programot a MIT kutatási erőforrásaira támaszkodva 1962. októberében indították. Az ARPA-t akkoriban DARPA néven jegyeztek, mivel neve elé sokatmondóan odakerült a "Defence" (Védelmi) szó. A program első vezetője az MIT-s J. C. R. Licklider volt.

Az internet gyökerei leginkább az Amerikai Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma által a katonai rendeltetésű tudományos és műszaki kutatások irányítására létrehozott "Fejlett Kutatási Projektek Ügynöksége" (Advanced Research Projects Agency ­ ARPA) kutatásszervezési munkájára vezethetők vissza. Az ARPA project rendeltetése az volt, hogy megalapozza a szovjetek első szputnyikja, valamint az első földkörüli űrhajóutazása által érzékelhetővé vált amerikai lemaradás kiegyenlítését, és megalapozza az USA fölényét a katonai célú tudományos és technikai kutatásokban. Valójában az ARPA szponzorálásában és a MIT kutatásai alapján előállt ARPANET nem a nukleáris csapás túlélése szempontjai szerint épült, bár a későbbi hálózati kutatások kiterjedtek a robusztusságra és a túlélő képességére, beleértve a működőképesség fennmaradását a hálózat jelentős részének megsemmisülése esetén is.

1962 és 1973 között a csomagkapcsolt hálózat fejlesztése folyt. Az ARPA project folytatásaként működő DARPA program 1973-ban kezdeményezte a különböző csomagkapcsolt hálózatok összekapcsolási technikáinak és technológiáinak a kutatását. A cél az volt, hogy olyan kommunikációs protokollt fejlesszenek ki, amely lehetővé teszi a hálózatba kötött számítógépek kommunikációját tetszőleges számú csomagkapcsolt adathálózaton keresztül. A projektet akkor Internetting"-nek nevezték, az összekötött hálózatok rendszerét pedig Internetnek.

A Roberts-féle ARPANET-terv alapján a DARPA projekt 1966 augusztusában ajánlattételi felhívást (RFQ) bocsátott ki az ARPANET csomagkapcsoló gépekre (Interface Message Processor ­ IMP). Az RFQ-t a Bolt-Beranek and Newman (BBN) cég, a csomagkapcsolás hőskorának egyik úttörője, nyerte meg 1968 decemberében.

A következő év szeptemberében a BBN installálta az első IMP-t a Kalifornia Egyetemen, Los Angelesben, majd hamarosan további hármat Stanfordban, Santa Barbarában és Utahban. Az ARPANET 1969-ben állt üzembe. 1970 decemberében fejezôdött be a TCP/IP elődjének számító, az ős-ARPANET protokollját jelentő NCP (Network Control Protocol) fejlesztése.

Az első igazi alkalmazás, az E-mail 1972-ben indult. Az alkalmazási képességeket hordozó ARPANET 1972 októberében mutatkozott be a nagy nyilvánosságnak, amikor Robert Kahn az ICCC kongresszuson demonstrációt tartott. Akkor senki sem sejtette, hogy mi veszi kezdetét.

Az Internet sikereinek két fő összetevője már 1972-ben ismert volt: csomagkapcsolt működés és nyílt architektúra. A nyílt architektúra elve szerint az internet független hálózatok együttműködő együttese, melyet tetszőleges felépítésű, működésű, egymással egyenrangú viszonyban (peer) lévő hálózatok alkotnak. A nyílt architektúra elvét Kahn vezette be 1972-ben, röviddel aztán, hogy csatlakozott a DARPA projekthez.

Az NCP súlyos korlátozása: nem tudott az IMP-k mögé címezni, és az ARPANET nem rendelkezett vonalhibák elleni védelemmel, ezért csomagvesztés esetén a protokoll lefagyott. A fent említett Kahn mindezek miatt úgy döntött, hogy új, a nyíltsági elvet lehetővé tevő protokoll kell. Ebből a döntésből született meg a ma is ismert TCP/IP elődje, amit akkor TCP-nek hívtak. A tervezés alapjául négy alapelv szolgált:

• Minden hálózat önálló, nem kell módosítani az internethez való csatlakoztatáshoz.
• A hálózat nem törődik vele, hogy a csomag célba ér-e vagy nem, hiszen a konvenció szerint ennek felügyelete a végrendszer feladata, és szükség esetén a forrás úgyis újra elküldi.
• A hálózatok "fekete dobozokon" (később: gateway, majd router) keresztül csatlakoznak egymáshoz. A gateway egyszerű, nem jegyez fel semmit a rajta áthaladt csomagokról, nem valósít meg bonyolult folyamatokat.
• A hálózatban nincs globális szintű ellenőrzés.

Az eredeti Kahn-Cerf dolgozat csak igen korlátozott címtartománnyal számolt: 8 bitet terveztek rendelni a hálózat azonosításához, 24 bittel pedig a hálózaton belül a hostot kívánták megjelölni. Ne felejtsük el, hogy 1973-ba az Ethernet atyja, Bob Metcalf éppen csak elkeresztelte ötletét, miközben a helyi hálózati meghatározáson dolgozott a kutatóközpontjában, az ötlet pedig csupán 3 év múlva kezdte termék formáját ölteni. A PC pedig csak 1981-ben indult hódító útjára az IBM jóvoltából. Nem gondoltak tehát sem a LAN, sem a PC által kiváltott hatalmas fejlődésre.

A megvalósítás egy további korlátot is előállított: a TCP-nek a valóságban csak a virtuális áramkörös változatát hozták létre, a datagramosat nem. A protokoll emiatt jól használható volt fájlátvitelre és távoli bejelentkezésre, de nem volt képes kezelni, egyebek mellett, a beszédátvitelt, ami nem igényli az elveszített csomagok ismétlését. Emiatt a TCP-t (az elnevezés részbeni meghagyásával) két részre szedték szét, TCP-re és IP-re. Kettejük együttesét szokás TCP/IP-ként jelölni.

Az ARPANet kezdeti fejlesztési időszakában nemigen voltak még hálózati szabványok. Ezért a kutató-fejlesztők kitaláltak egy meglehetősen informális módszert a "szabványosításra", az RFC-k módszerét. Ha valakinek volt valamilyen javaslata valamilyen megoldásra, akkor közzétette ezt egy ún. előzetes RFC-ben (draft RFC), az ARPANet társadalom megvitatta, kommentálta, javította a javaslatot, és végül megegyezéssel elfogadta az RFC-t. Ekkor az RFC sorszámot kapott és ezzel szabvánnyá (Internet Standard) vált: a számával lehet hivatkozni rá. Az elsô RFC-t 1969-ben S. Crocker közzétette. Manapság az RFC-k száma meghaladja a 2000-et. (pl: az IP az RFC 791 szabványba van véglegesítve, ez 1981-es közzétevés)

1982-ben a DCA (Defence Communication Agency) és az ARPA az ARPANET elfogadott protokolljává minősítette a TCP/IP protokollkészletet. A TCP/IP protokollkészletet alkalmazó nyílt működésű összekapcsolt hálózatok hálózatát megjelölő "internet" fogalom ettől az időtől kezdődően azonosítható a mai értelemben vett internettel. Az NCP protokollt 1983. január 1-jén a teljes ARPANET hálózaton felváltotta a TCP/IP. Megszületett az internet.

1983-ban a régi ARPANET-et egy katonai rendeltetésű MILNET-re és egy polgári rendeltetésű ARPANET-re osztották (ez 1990-ben szűnt meg). Ezzel megnyílt a lehetőség a polgári, később a kereskedelmi alkalmazások gyors fejlődésére.

A nyolcvanas évek elején hódító útjára indult a PC és a lokális hálózat, rohamosan növekvő ütemben szaporítva az összekötött hálózatok és hostok számát.

1984-ben bevezették a doménnevek rendszerét, könnyebben használhatóvá téve ezzel a hostok címzését.

1985-ben az egyetemi kutatások finanszírozásáért felelős National Science Foundation (NSF) létrehozta a TCP/IP alapú, a kutatásokat támogató szuper számítógépes bázisokat és a mintegy 2500 oktatási és kutatóintézetet összekötő NSFNET hálózatát (1995-ig működött). A TCP/IP lényegében kötelezővé vált az oktatás és a tudomány világában. Az NSF bátorította a különböző regionális NSFNET részhálózatokat a kereskedelmi alapon kiszolgálható fogyasztók elfogadására.

Az NSF 1987-ben szerződést kötött az IBM és az MCI bevonását megvalósító Merit Network Inc. Céggel az NSFNET gerinchálózatának a szervezésére. A Merit, IBM és az MCI később létrehozták az ANS (Advanced Network Services) vállalkozást, amely az internet gerinchálózatának a legnagyobb részét birtokolja és működteti, hozzáférést biztosít a MERIT hálózathoz, az 1995-ben megszűnt NSFNET utódához, valamint nagyszámú végfelhasználói szervezethez. A gerinchálózat működtetése és továbbfejlesztése tőkeerős, felkészült vállalkozásokhoz került.

1991-ben használatba vették a Gophert, az elérni kívánt hálózati címeket menüből kijelölni engedő mechanizmust, ami lehetővé tette a bonyolult címzések és parancsok használatának elhagyását; ugyancsak 1991-ben a genfi CERN-ben dolgozó Tim Berners-Lee nyilvánosságra hozta a World Wide Web elgondolását, amivel kapcsolt ismeretek hálóját lehet felkínálni igencsak kényelmes fogyasztásra az internet részleteibe beavatatlan fogyasztónak; a fogyasztóbarát információkódolási és -elérési technika további lökést adott az internet terjedésének.

1994-95-ben az Energiaügyi Minisztérium, 110-nél is több egyetem és néhány magánvállalkozás elindították az Internet2 programot.  Ez egy magán-internet, amelynek rendeltetése a finanszírozásában résztvevő tagszervezetek kizárólagos kiszolgálása. (Nem csatlakozik a kereskedelmi internethez.)

Ma már egy számítógép nagyon kicsi lett és igen könnyű, gyors és jól felszerelt gép. Pedig kezdetben senki nem gondolt a számítógépek összekapcsolására, sőt a gépek is csak nagy dobozok, amibe bevinni/kiolvasni adatokat elég bonyolult.

"A jövő számítógépei talán már másfél tonnánál is könnyebbek lesznek."
(Popular Mechanics című folyóirat, 1949)

"Úgy gondoljuk, hogy a világpiacon talán öt darab számítógépet tudnánk eladni."
(Thomas Watson, az IBM elnöke, 1943)

"Nincs semmi ok, amiért bárki is számítógépet akarna vásárolni az otthonába."
(Ken Olson, a Digital Equipment Corp. alapítója és igazgatója, 1977)

Ezek már csak mosolyogunk, de a számítástechnikai fejlődés nyilván nem állhat meg!

forrás: izzo.inf.elte.hu