Alföldi Géza

 

A patkányok dala

 

Éljen a halál!Éljen a pusztuáls!

Éljen a szenny,a mocsok,a szemét!

Piszokról,bűzről zengjen most dalunk,

Mert mi vagyunk a kiválasztott nép:

Mert mi a híres patkányok vagyunk!

 

Ahol rothad,erjed,gennyed,ami szép,

S a csatornákban szennyvíz possadoz,-

Vidám dalunkkal odarohanunk,

Hol dögöket az ár hulláma hoz:

Mert mi a híres patkányok vagyunk!

 

Megrágjuk mi az élőt is,hogyha rab,

Ha védelmére nincs már ereje.

A rothadásnak hű színt mi adunk,

Mert mi a híres patkányok vagyunk!

 

Hogyha új hajót épít a szorgalom,

Ki elsőnek ver benne új tanyát,

Mi vagyunk!Mi!Mind rája rohanunk,

S a korhadásig szétrágjuk falát:

Mert mi a híres patkányok vagyunk!

 

S ha málló roncs,mert szétrágta fogunk,

A süllyedést mi tudjuk legelébb,

El is hagyjuk,haj,futva rohanunk,

-Míg életet remél a kerge nép,-

Mert mi a híres patkányok vagyunk!

 

Ahová egyszer betettük a lábunk,

Minden szépet és jót szétrombolunk,-

Erre rendelt a sors,Dicső Fajunk!-

Nincs,amit szét nem rág éles fogunk:

Mert mi a híres patkányok vagyunk!

 

Szétrágunk mi Istent,templomot,hazát,

Családot és a szent becsületet,

Szennyes a bőrünk,szagunk és szavunk,-

Mégis urak e nagy világ felett:-

Mert mi a híres patkányok vagyunk!

 

Átkoz,sároz,mocskol,hej a balga nép.

Kiirtana,de ki nem irtható,

Csak gyarapszunk,de ki nem halhatunk,

-A tisztaság is hiábavaló,-

Mert mi a híres patkányok vagyunk!

 

S míg a világ világ,mi csak leszünk!

Rombolunk,irtunk,rágunk,szennyezünk.

Mindig a világ réme maradunk,

Mert a sátán,a bűn,a szenny velünk:

Mert mi a híres patkányok vagyunk!

 

Te hülye,ki szebb jövőről álmodol,

Vedd le előttünk gyűrött kalapod,

Tedd Istenné rút,utált alakunk,

S tőlünk a hírt,a fényt is megkapod:

Mert mi a híres patkányok vagyunk!

 

Mert Isten nélkül felépülhet a világ,

De patkány nélkül nem élet a lét,

S mi kegyelmet az égnek sem adunk,

Dalold hát hittel fajunk szent nevét:

Mert mi a híres patkányok vagyunk!

 

A szobrunk álljon minden utcasarkon,

Költő csak rólunk zengjen éneket!

Az ég üvöltse dicsérő dalunk,

Mert úr lettünk az ég s a föld felett:

Mert mi a híres patkányok vagyunk!
 

 


Paraszt poéták 

Jönnek, szent hittel 
keresztre menni készek 
az otthonmaradottakért. 
Hiszik, hogy a szívből jött ének 
világot válthat, 
fejükre dús aranybabért 
csak azért várnak, 
hogy szavuk annál súlyosabbá váljon, 
s leszálljon egyszer a Tisza tájon 
a legszebb álom, a paraszti álom. 

Jönnek. Szemükben a megszállottak 
különös lángú tüze ég. 
Hangjuk ősi ritmusokba döccen. 
Hirdetik, hogy holnap, 
nem, még annál is elébb, 
meghasad az ég, 
s azonközben 
a boldogság úgy rápereg 
a paraszti népre, 
mint az esőszemek 
a szomjas vetésre.

 

Ha nálunk született volna...

Népszámlálás volt Betlehemben, –
így szól a Karácsony története, –
s akkor született meg egy istállóban
az Úr egy Fia, – Mária Gyermeke…

Nem volt, ki szállást adjon nékik.
Barmok lehelték rá a meleget.
Nem volt egy pólyája, egyetlen takarója,
Meséli a monda… Mert ott született!

De Cegléden, vagy Kecskeméten,
a Hortobágyon ha született volna,
az első Karácsony igaz történetéről
így szólna ma a bibliai monda:

… Rozál épp az udvart seperte.
János meg a jószágnak almozott.
A kis Péterke az öreg kandúrral játszott.
A Puli, az meg hátul kalandozott.

Akkor ért a ház elé József.
Jó tejszagot lehelt a méla csönd.
Mária, fáradtan, alig vonszolta magát
S a kerítésen át József beköszönt.

Rozál fogadta hangos szóval:
– Mi szél sodorta erre kendteket? –
– Törvénybe mennénk. De beteg lett az asszony
s pihenni kéne, mert – ránk esteledett.

Kerestünk födélt a korcsmában.
De szállást a bérlője nem adott.
Hej pedig az asszony az utolsóban van már,
de hiába – nincs pénz, mert szegény vagyok…

Már istálló is elég lenne,
Csak tető legyen már fejünk felett… –
Rozál a seprűjét a falnak támasztotta,
Bodri a kiskapuig settenkedett.

– Takarodsz vissza, beste lelke!
Kerüljenek csak kietek bentébb!
Talán egy ágy, az csak akad majd még a háznál.
Hogy elfáradt, szegény!… Eszem a lelkét!…–

Szélesre tárta a kiskaput.
Mária arca, mint viasz: sápadt.
– Ne ugass már, Bodri!… Hát nem látod, hogy vendég?!
Eredj csak, Péterke s szólj az apádnak!

Jöjjön csak, lelkem, segítek én…
Támaszkodjék rám!… Óvatost lépjen!…
Úgy-úgy, lelkem!… Kend meg csukja be csak a kaput,
de siessen, oszt maga is segéljen!…–

János is sebten előkerült.
Kemény keze még a villát fogta.
– Utasok… Nincsen szállásuk… S beteg az asszony…
Behívtam őket…– Mért ne tettek volna?

– Az asszonynak vess tiszta ágyat!
Az ember meg a lócán elalhat.
És valami enni is akad tán a háznál…
Péter, egy kis borért, fiam, szaladj csak!…–

A Bodri is odasündörgött.
Péter a butykossal máris kocog.
S ameddig az asszony megvetette az ágyat,
János kolbászt s egy köcsög tejet hozott.

Máriát már a fájdalom rázta.
A párnák között csöndesen feküdt.
S amíg az asszony terít, megnyugodva látja,
Hogy János a szobába épen befűt.

A kemencében lángolt a tűz.
Rozál az ágynál csendesen állt ott
És lelkükre a tiszta ágy friss párna-szaga,
Mint békesség, csendesen leszállott…

Kint az égen holdfény ragyogott.
Házra, tájra ezüstszín-port hintett.
S még nem volt éjfél, mikor a meleg szobában,
ím, megszületett a régenvárt Kisded…

A szomszédságból akadt bölcső…
Nagy Andráséktól csipkés kis paplan.
S négy-öt asszony zsibongott a szomszéd szobában,
a kis teknő körül szép kör-alakban…

Jaj de szép… s fiú!… Nézd csak, apjuk!…
Ujjongott Rozál, míg óva mosta…

És ígyen született meg az Isten Gyermek…
… Már… hogyha nálunk születhetett volna!…

1948. december 24.


 

Még él a faj

Október 6. A gyásznak ünnepe.
Bitófák árnya, kínja lengi át.
Az én lelkemre mégis sohasem
Borulnak, hullnak gyászdrapériák.
Gondolatban fehérbe öltözöm,
A gyásznak ősi, büszke szép jelébe,
Fölgyújtom hitem ezüst csillárját,
S felemelt fővel felnézek az égre:

Uram, magyarok Öregistene!
Köszönő szóm ma Hozzád emelem.
Kései fiad esett imáját,
Hitet és hálát, fogadd kedvesen!
Köszönöm Neked, csordultig szívvel,
Hogy Árpád vezért csak mi nékünk adtál,
S kacagányos hősök tízezerjét;
Kik hont szereztek a Duna folyamnál.

Köszönöm Néked, hogy Vajk István lett,
Szent László bárdja rendeket vágott,
S hogy Kapisztrán Jánosról csak én, a
Magyar szőhetek színes szép álmot.
Baljában kereszt, jobbjában kard,
Szent lett, mert pap volt, és hős lett, mert harcos.
S hogy Hunyadi János emlékét csak
Én, a magyar, szoríthatom magamhoz....

...Nyúlós hajnali aradi ködben,
Mintha csak Isten szavát értené,
Legényes gőggel mentek bátran
Istenhez hajló elmúlás felé.
Mintha csak ünnepre mentek volna,
A szemük fénye nyugodtan hogy ragyog,
Mentek, bemutatni egy kis népért
A legszentebb áldozatot.

S ez a tiszta arc, ez mindig örök,
Évezredek óta mindig ilyen,
A hősök arca, mártírok arca,
Akikben nékünk az Isten izen,
Üzeni, hogy különb vagy, mint mások,
Éhezett, űzött, kit sokszor rongy fedez,
De benned teszen a hős csodákat,
Kit e világ gúnnyal magyarnak nevez.

Láttad a holtak arcát a Donnál?
És láttad Buda romjai alatt?
Láttad hóban rögesre fagyva,
Míg rajta át még tank talpa szalad?
Széttépve aknán, véresen, roncsan,
Hogy vér glóriázza kihűlő fejét.....?
Vagy láttad, kötél fonódik torkán,
De arcán az Úr keze szentelt jelét?

Az Úr fiai ők, valamennyi.
Leborulok szent emlékük előtt.
Uram, áldj meg, hogy ne legyünk gyávább,
Mint ezrek, ők, az előttünk-menők!
Mutasd, Uram, hogy merre visz az út,
Méltónak lenni hozzájuk boldogan!
Vezess, Uram, hősi szent csatákra,
És oltsd belénk vérünk, hogy tudjuk, hogyan!

Fájó mosollyal le ne nézzenek,
Mert gyávák lettünk, bitangok talán,
S nem merjük az ősi utat járni
A "szent szabadság áldott hajnalán"
Ne félj, Uram, jöhet még száz Arad,
Nem rettent kín, se könny, se a vér, a baj!
Még lesznek vidám arcú harcosok,
Mert még él, még él a Hit, és él a: F A J !

Aki a helyünkre lép

 

A legendák népe vagyunk.

Legendák ködéből

jöttünk ide,

s ha egyszer kihalunk

innen,jaj annak,

aki helyünkre lép,

megölik az itt maradt

magyar legendák,

magyar mesék!

 


 

Csak a gyökér kitartson!

 

A Fa névtelen gyökereinek ajánlom

 

 

Kint a szőlőnkben,emlékszem rája,

Deszka kunyhónk előtt állott

Öregapám diófája.

 

Ha vihar támadt,-szőlőkötözéskor,-

Dörgött az ég,csattant a villám,

Füstölt az úton a felpaskolt por,

Bebújtunk a kunyhóba.Onnan méztem,

Miként robognak a felhők az égen.

 

Nagyapám a fát leste.

Vajon,elbír-e a széllel?

Recsegett,ropogott öreg teste,

A szél a gallyakat csomósan tépte,

Hullott a zöld dió,áldott termése,

Mozgott a föld is,ahogy a vihar rázta:

De győzte a vihart öregapám konok,

Törzsekopott diófája.

 

Csak a gyökére kitartson!…

 

Még ma is hallom,-

Motyogott nagyapám,

S nem lesz baj,gyerek!

Dió lehullhat,

Új tavasszal terem az ág újat,

Ág is nő a letépett helyére,

De ha a gyökér nem bírná tovább,

A diófának,kisunokám vége!

 

Most is vihar,szél tépi,rázza,

De állja a vihart Árpád vezér

Ezeréves,öreg diófája!

Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,

Tapadnak a földre,hogy termés legyen

Az örök magyar szőlőhegyen,

Hogy élni tudjon:dió,levél,ágak…

…Adja,Uram,elég erőt a harcos diófának!

 

Lehull ezer dió,millió lesz holnap,

Letörhet száz ág,ezer nő helyére,

S ha csupán a csonka törzs marad,

Ha újtavasz zsendül,kifakad!

Uram,csak Te lássad,

Hogy ezen a véres,küzdelmes harcon

A gyökér kitartson!

 

A gyökér kitartson!

 

 

Én tovább nem hazudok!

Ülök a magyar éjszakában,
Fölöttem fénylő csillagok.
A hold fényében túl a réten
Ezernyi virágszín ragyog.
Balzsamos szellő táncol a réten,
Lelkem az égen andalog.
Nincs boldogabb nép a világon,
Mint mink vagyunk, a magyarok!

Előttünk gazdag, szép jövő áll,
A múltunk büszke óriás,
Az életünkre Isten lelke,
Óva, féltve jól vigyáz!
Pihenj csak népem, áldott az álmod,
Te érted, véled szép a lét,
Tiéd az égen minden csillag,
S csak neked szép ott fent az ég...

Nem! Tovább nem folytatom!
Nem ámítom magam és másokat
De beleordítom a hallgató éjbe
A sötétségbe, a feketeségbe,
Hogy hazugság minden csend és béke,
A kertek alatt a halál leskel.
Álmodnék, jaj, de nem tudok.
Ha elátkoznak, megölnek érte,
Felordítom a magas égre:
­- Én tovább nem hazudok!

Nem festem rózsaszínnel a jövőt,
Mert fekete és gondokkal tele.
És nem szellő száll a magyar réten,
De az elmúlás lehelete!
Nem virágillat, amit érzek,
De felbomló testek bűze kísért az éjben,
Látom az égő házak lángját,
Megölt magyarok tenger hulláját
A gyilkos csizmák feltúrta réten,
Látom a nyomort, ami ránk szakad,
Hogy nem lesz magyar, csak szolga, vágott,
Hogy megölnek a mérgezett álmok,
Hogy beér a halál, hiába futok,
Ha nem ébredünk, mindennek vége,

S ha megöltök is, elűztök érte ­
Beleordítom a magyar éjbe:
­- Én tovább nem hazudok!

Nincsenek fölöttünk fénylő csillagok,
De fekete felhők szántják az eget,
Nem hold fénylik az égről a rétre,
De égő házak, városok fénye
Vetődik fel a felleges égre
S táncol lidércként a fejünk felett.
Nem vár ránk boldog, szent jövő,
De küzdelem lesz, nyomor és átok,
Hontalan százezreket látok,
Bilincset, börtönt, bitót, korbácsot,
Síró anyákat, árva gyereket,
Hogy gyűlölet a megjátszott szeretet,
Hogy hazug, álnok rablók a barátok,
Hogy csalás az imát mormoló kegyelet,
Nem igaz, hogy a fellegek felett
Isten szeme vigyázza léptünk,
Hogy harcol a Jog, az Igazság értünk.
Halálra ítéltek! Ez amit tudok.
Emberek, magyarok, árva népem,
Ébredj a hazug, hallgatag éjben,
A végzet leskel ránk, tudom, érzem!
S minden hiába, amiért éltem.
­- Én tovább nem hazudok!

Ébredjetek, tanyák és városok,
Istállók és apró kis műhelyek,
Hivatalok, gyárak, tanyák, üzemek,
Itt az éjben a szörnyű üzenet,
Hogy jaj a magyarnak, végünk, végünk,
Ha tovább álmodunk, ha alszik a vérünk,
Ha nem látjuk, hogy mi fenyeget,
Ha nem védjük a magyar gyerekek,
A magyar anyák, és mi férfiak
Csak vicsorgunk egymásra semmiség miatt!
Ha nem találjuk meg egymás kezét,
Nem holnap, nem holnap, de ma még,
S nem állunk a gátra testtel, vérrel,
Ősök, hősök alkotó hitével,
Kereszttel, karddal, körömmel, foggal,
Géppisztoly s ágyúval, kapával, botokkal!
Végünk! Végünk! Úgy írtanak ki aljas gazok,
Álcázott barátok, álcázott magyarok,
Hogy az Isten se leli egyetlen porunk,
Ha tovább alszunk, ha tovább álmodunk!
Mert részünkre az égben csak pusztulás jutott,
Ébredjetek, tanyák és városok!
Felébredtem, tovább nem álmodok.
De minden álmodót, szívből átkozok.
Ordítok, ahogy csak tudok:
Hallgassatok rám! Árva népem,
Halál les ránk e szörnyű éjben,
Háztól házig jajgatva futok!
Itt a vég! Itt a végzet!
Lássátok, hogy mit rejt az élet!
Az igazat mondom, ifjúnak, vénnek:
­- Én tovább nem hazudok!

 


 

Krisztus él!

 

Uram,én láttam a halálod.

Tudom,hogy az élet így véget ér.

És mégis hirdetem,Jézus,látod:

nem halt meg a Mester,

de százszor és ezerszer:

Krisztus él!

 

Átdöfhették lándzsával szíved,

kifolyhatott a tiszta drága vér,

de itt hagytad ránk az örök hitet,

s bár többé nem látom,

de szent hittel állom:

Krisztus él!

 

Korán vigad kufár és bakó!

Hogy mindennek vége,csalfán remél,

mert a lélek nem e világból való,

és a Mester lelke,

az Írás,s az Eszme:

Krisztus él!

 

Golgota csak új hitek forrása.

Belőle új célok új sarja kél.

S nem borul rá a halál homálya,

mert hitben és tettben,

százszor fényesebben:

Krisztus él!

 

Nem haltál meg,halálbaűzött.

Egy-egy új Krisztus lett minden csepp vér!

S kit Golgotára az Isten küldött,

nem halt meg a Mester,

de jobban s ezerszer:

Krisztus él!

 

 

Krisztus Pilátus előtt

A helytartó tanácsházban
átkot üvöltő, röhögő tömeg.
A betlehemi ács lázadó fiát
ma ítéli el a római követ.



Bársony trónusán Pilátus székel
Ma bírói terem az oszlopos csarnok,
hol zene szólt, tánc volt, dévaj mulatás
tegnap, mert mulatott az idegen zsarnok.



Körötte állig fegyveres katonák
Idegen hatalom gyűlölt népe
De ma boldog a gyáva, leigázott tömeg,
mert halál vár Krisztus koronás fejére



Ki értük küzdött, a nyomorultakért,
a nyomorultak ma halálra várnak.
Csapzotthajú, piszkos söpredék
zengi kórusban a tenger hazug vádat.



"Isten fiának vallotta magát!"
Hogy megváltani jött, ma vádak vádja!
S hogy elesett szegényekért szólott
ezért keresik őrjöngve halálra.



Fehér köntösét szennyes kezek tépik
Tövis korona áldott homlokára,
s ki a legtisztább ész, ma vörösen
ráterül a bolondok palástja.



Pilátus ül. Krisztus ott áll szemben.
Szelíd arca a végtelenbe réved.
A szenny, a bosszú aljas rohamán
nem ér fel hozzá a bűn s a vétek.



Tiszta és szent, de vesznie kell mégis,
mert így kívánja garázda gyűlölet.
Kint őrjöngve készítik százan
a keresztet, kötelet, dárdát, követ .



S a tömeggel ordít, aki tegnap hitte:
ki tegnap még várta, érte fázott.-
mert jól mocskolnak, jól szennyeznek
Az Írástudók és Kajafások.



Krisztus csak áll. Ha halk szava szólal,
az örök rendelés rezdül meg benne,
s mint keselyük közt a sasmadár,
szárnyal az égig tisztán a lelke.



Pilátus szólal: "Én most mit csináljak
a te néped vádjai ellenében!?"
-"Az én atyám az égben lakik,
s ez a nép itt, nem az én népem!"



"Istenkáromló" -Hördül fel a tömeg!
"Fajtáját tagadja!...Halálra vele!
A messzi nagy úr, s önnépe ellen tör,
szennyez szava, piszkol tekintete!"



Pilátus ítélt: "Kezetekbe adom!"
Ezer arcon a bosszú lángja lobog.
Júdás, a Kufár s az Írástudó győzött.
De Krisztus csak áll, s megértőn mosolyog!



Uram, ha maga az Isten állna itt,
kiben hiszel, s mennyei Atyád,
kár a szóért, az sem tudná ma itt
elhitetni a szavai igazát!



Itt vér kell, Krisztus, a te véred, Uram;
a halálod kell, húsod, harci lelked,
mert egy kufár csaló sem feledte el, hogy
a templomból egyszer korbáccsal kiverted!



S köszönöm Uram, hogy nem rimánkodtál,
Krisztus voltál, jobban, mint előbb.
S hogy Isten Fia vagy, most láttam igazán,
Mikor ott állottál Pilátus előtt!

1948

 

Dicsértessék a Krisztus Neve



Estván kerál! Elért tegnap parancsod,
Hogy Krisztus Úr hitére térjek át.
Előttem szent, mit törzsem táltosának
Megyer törzsének hős vezére Ád.



Fehér lovat áldoztam künn az Úrnak,
Az erdő csöndjén még az éjszaka.
Száz ősöm táltos . . . messze nagy időktől,
S felzúgott bennem a vér szava.



A régi Ős-Ten hű szolgája voltam.
A régi Ős-Ten új hazát adott.
A régi Ős-Ten napja ég fölöttünk,
S az égről még az Ő szeme ragyog.



Hogy mért kell most az új Ős-Ten minékünk
Estván kerál én fel nem foghatom.
De ősi törvény, Te parancsolsz nekünk,
Vezérünk vagy és nékünk oltalom.



Én nem tudnék az új hiten megélni,
Bár Krisztus Úr a vérünk: Szittya volt
S hogy Ő-Tenünk hirdetni merte
Kereszten, vérrel érte így lakolt.



Az Ős-Ten lelkéből fakadt nagy Ten volt,
Az Ős-Ten fáján hajtott szent virág.
Nagy ősi fajtánk büszke lázadója,
Kit Ős-Tenként tisztel ma Menny s Világ.



De hozta volna vén táltos minekünk,
Csonttá aszott koldus sámán sereg,
Ma érte hullna száz csatában vérünk,
S úr volna, Ős-Ten, népeink felett.



De nem jött szívünk szóval meghódítsa. . .
Parancs hozta, és idegen papok.
Jó szóra gatyám levetném ma neki
De parancs-szóra szolga nem leszek!



Én nem hajlok a vad latin igéknek
Estván kerál! Megérted mit akar
A csöndes erdők néma áldozója?
A vén rabon bán és annyi hív magyar.



Ha jöttél volna új hiteddel szókkal,
Hogy lássuk át ez új hit kell nekünk,
Átmentünk volna Krisztus Úr hitére
Kit néma csöndben némán elmegyünk.



De parancs-szóra nem adsz Ős-Tent,
Bár Krisztus úrral nincsen egy szavunk,
De Ős-Tent, Estván, érted nem cserélünk.
Az ősi Ős-Ten népei vagyunk!



Én elmegyek a régi úton vissza,
Fölöttünk ég az Ős-Ten bús szeme,
S te vidd a néped új jövők elébe . . .
Dicsértessék az Úr Krisztus neve!

 

Krisztusom, én Péter nem leszek!



Krisztusom, én Péter nem leszek!
Intőn a kakas hiába szólal,
én hittel vallak,
és meg nem tagadlak,
nincs börtön, bitó, kérő sóhaj.



Láttam a szemed csillogását,
az örök egy Isten mosolygott rám,
míg hallgattalak,
s ki beittam szavad,
gőggel követlek a Golgotán.



Ha mindenki elhágy, én soha.
Örökre hozzád láncol, köt a hit.
S kell, hogy a harcon
valaki maradjon:
hirdetni a Mester szavait!



Láttam az arcod a halál előtt.
Örökre belém égett ez az arc.
S amíg csak élek,
én harcolok érted,
ha megöl is egyszer ez a harc!



Hirdetem kelettől nyugatig,
aki így halt meg, az örökre él,
mert benne az Úr, -
tán láthatatlanul, -
mégis-mégis csak hozzánk beszél!



Vagyok és maradok, ki voltam:
ki rád hallgat, egy senki, szürke por...
de aki érted,
kit vallok, kit értek,
soha majd gyáván meg nem hajol.



Meglesem minden apostolod,
s halálba uzöm, aki megtagad,
és ha kell vérrel,
korbáccsal, veréssel
beteljesítem minden szavad.



Tudom, Isten küldött a kínra,
hogy így váltsad meg a te népedet!
S én, aki vártalak,
hogy megtagadjalak?...
Krisztusom, én Péter nem leszek!

 

 

 

A világ mely részéről látogatja/látogatod honlapomat?
 

 

 

Büszke vagy a magyarságodra a kultúrádra, a rengeteg népi értékeinkre?

Csatlakozz hozzánk, magyaroktól-magyaroknak egy facebooktól független közösségi oldalhoz!

Ha igaz magyar embertől

vásárolna

     Lilianatura

Megjelent a Trianon Múzeum 2021-es falinaptára, amely a hagyományokhoz hűen konkrét tematika köré épül.A 2021. évi naptár az Ez a föld a mienk  címet viseli.

 

 

 

 

 

 

 

pontSIC - kampány a .sic legfelsőbb szintű domaintartományért

Copyright © 2021 Balagelapja- HAZÁNKÉRT,NEMZETÜNKÉRT,MEGMARADÁSUNKÉRT. Minden jog fenntartva. Designed by JoomlArt.com.