A tűz márciusa

 Csámpás, konok netán ez a világ

 S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,

 De élethittel én, üldözött haló,

 Március kofáira és szentjeire

 Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.

 Hadd halljék végre olyan magyar szava,

 Ki sohse félt, de most már nem is félhet,

 De kihez bús Hunnia szíkjairol

 Sírjáig eljut, lazitva, bárhova,

 Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.

 Vesznem azert kell tán, mert magyar vagyok

 S terhére e főld száz Pontiusának

 S haldoklóan mégis elküldöm magam

 Boldogabb testvéreimnek síromon:

 Az új, jobb márciusi ifjuságnak.

 Testvereim, nincs nemigaz szavatok,

 S százszor többet merhettek, minthogy mertek.

 Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb

 életre váltott jussa nem volt soha,

 Mint mai, bús, magyar, ifjú embernek.

 Ügy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,

 Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság

 S mégis lám, ti vagytok a fiatalok

 S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:

 Holnap talán könnyebb lesz a mártirság.

 Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,

 Mert él basák és buták közepette,

 Mert hiába lett acélból itt a szív,

 Szép ember szívként szikrázni ha akar:

 A honi rozsda megfogta, megette.

 De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,

 Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,

 Az Élet szent okokból élni akar

 S ha Magyarországra dob ki valakit,

 Annak százszorta inkább kell akarni.

 Életet és hitet üzen egy halott

 Nektek fiatal, elhagyott testvérek,

 Az olvasztó Tüzet küldi a hamu

 S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek eh

 Március van s határtalan az Élet.

A fekete húsvét

 Beteg szívem most be tele-nagy,

 Milyen jó volna máskor élni,

 Máskor s tán máshol:

 Láz, virágzás, gyönyörü Husvét,

 Jaj, itt nálunk, be fekete vagy.

 Mikor halt meg itt a büszkeség

 S volt jó itt élni nagy szivekkel,

 Tele szivekkel?

 Utat készít itt most a Fátum

 S letépi Husvét minden zöld diszét.

 Hol a magyar százfelé dacolt,

 Szívós és bolond erejével,

 Szép erejével,

 Mely szabadra tört, ágált mégis

 S kinek dolga Isten dolga volt.

 Rongy, züllöttség, bomlás és boru,

 Csoda, hogy még vannak néhányan,

 Szegény néhányan,

 Kiknek kell még ilyen országban

 Szabadságért a harc-háboru.

 Beteg szivem most be tele-nagy,

 Milyen jó volna máskor élni,

 Máskor s tán máshol,

 Mert itt mindent letép a Fátum:

 Fényes Husvét, be fekete vagy.

         (1914)

Dózsa György unokája

Dózsa György unokája vagyok én,

Népért síró,bús,bocskoros nemes.

Hé,nagyurak,jó lesz tán szóba állni

Kaszás népemmel,mert a Nyár heves.

A Nyár heves s a kasza egyenes.

Hé,nagyurak:sok rossz,fehér ököl,

Mi lesz,hogyha Dózsa György kósza népe

Rettenetes,nagy dühvel özönöl?

Ha jön a nép,hé,nagyurak,mi lesz?

Rabló váraitokból merre fut

Hitvány hadatok?Ha majd csörömpöléssel

Lecsukjuk a kaput?

A hőkölés népe

Ez a hőkölő harcok népe

 S mosti lapulása is rávall,

 Hogy az úri kíméletlenség

 rásuhintott szíjostorával.

 Mindig ilyen volt: apró khánok

 Révén minden igának barma,

 Sohse harcolt még harcot végig,

 Csak léhán és gyáván kavarta.

 Erőt mutattak, erőt látott,

 Vertnek született nem verőnek.

 Önerejét feledte mindig,

 Sohase szegzett erőt erőnek.

 Betyár urai így nevelték,

 Nem rúg vissza, csak búsan átkoz,

 S ki egyszer rúgott a magyarba, 

 Szinte kedvet kap a rúgáshoz.

Ma is itt ül lomhán, pelyhüdten,

 Fejét, jussát, szívét kobozzák

 S ha néhányan nem kiáltoznának,

 Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

 Csak a csodák ura meglátná

 Végre ezt a szánalmas népet

 Adna neki egy dárdányi,

 Úri kis kíméletlenséget

 Hogy néhány maradt sereghajtó,

 Törötten fogyva azt ne vallja,

 Ezért a népért úgyis mindegy,

 Ebsorsot akar, hát - akarja.

Október 6.

 Őszi napnak mosolygása,

 Őszi rózsa hervadása,

 Őszi szélnek bús keserve

 Egy-egy könny a szentelt helyre,

 Hol megváltott - hősi áron -

 Becsületet, dicsőséget

 Az aradi tizenhárom.

 Az aradi Golgotára

 Ráragyog a nap sugára,

 Oda hull az őszi Rózsa,

 Hulló levél búcsú-csókja;

 Bánat sír a száraz ágon,

 Ott alussza csendes álmát

 Az aradi tizenhárom.

 Őszi napnak csendes fénye,

 Tűzz reá a fényes égre.

 Bús szívünknek enyhe fényed

 Adjon nyugvást, békességet;

 Sugáridon szellem járjon

 S keressen fel küzdelminkben

 Az aradi tizenhárom.

Fölszállott a páva

ťFölszállott a páva a vármegye-házra,

 Sok szegény legénynek szabadulására.Ť

Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,

 Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,

 Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,

 Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,

 Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,

 Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,

 Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,

 Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

ťFölszállott a páva a vármegye-házra,

 Sok szegény legénynek szabadulására.Ť

Én nem vagyok magyar?

Ős Napkelet olyannak álmodta,

 Amilyen én vagyok:

 Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,

 Kegyetlennek, de ki elvérzik

 Egy gondolaton.

 Ős Napkelet ilyennek álmodta:

 Merésznek, újnak,

 Nemes, örök-nagy gyermeknek,

 Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,

 Nyugtalan vitéznek,

 Egy szerencsétlen, igaz isten

 Fájdalmas, megpróbált remekének,

 Nap fiának, magyarnak.

 (S az álmosaknak, piszkosaknak,

 Korcsoknak és cifrálkodóknak,

 Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,

 Magyarkodóknak, köd-evőknek,

 Svábokból jött magyaroknak

 Én nem vagyok magyar?)

Békesség ünnepén

 Békesség most tinéktek, emberek.

 Övendezzél, derék világ,

 Hangozzatok, jámbor legendák,

 Zsolozsmák, bibliák, imák.

 Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,

 Bóduljunk tömjénnek szagán!...

 Szép dolog ez!... Így kell csinálni

 Minden karácsony-éjszakán...

 Hejh, szép az istenes legenda,

 A csillag, a jászol, az élet,

 Ki lehetne még vele húzni

 Talán még néhány ezer évet...

 Békesség hát néktek, emberek,

 Örvendezzék a vak, a béna:

 A jászol benne van a legendában

 S a jászolban benne a széna...

 Különben is az élet csupa vígság,

 Útvesztőkből csillag vezet ki,

 A pásztorok és bölcs királyok

 Szinte futnak - egymást szeretni

 S a betlehemi félhivatalosban

 Miként egykor meg vala írva:

 Mindenkit jászolánál várja

 Az arany, a tömjén, a mirrha...

 Örvendezzél, derék világ,

 Harsogjatok, jó, égi villik,

 Örvendezzél, derék világ,

 Te meg vagy váltva tudniillik.

 Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat

 Ennyi kis fény tán a világnak.

 Odakint szörnyű nagy a kétség,

 Odakint szörnyű a sötétség.

 Odakint szörnyű vaksötétben

 Sirály sikoltoz, vércse vijjog,

 Bagoly huhog, kóbor eb szűköl...

 Odakint valami nagy titkot

 Rejteget a sötét világ,

 Jó lesz mormolni szaporábban

 A szent zsolozsmát, bibliát.

 A föld könnyektől terhesült meg

 S a terhesült föld ing, remeg,

 A vajudó kínnak gyümölcse

 Nem lehet más, csak szörnyeteg...

 Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt

 És rettentett a földgolyón,

 Vad orkánban kitörni készül,

 Világot törve, rombolón,

 Évezredes tragédiának

 Bosszuló vége fenyeget,

 Vad-éhesen, vad harcra készen

 Állnak iszonyú seregek...

 A Messiást nem várják immár,

 Nem kell többé a Messiás,

 Hazug a megváltás meséje,

 Szentségtelen a szentirás,

 Hazug minden, amit az ember

 Évezredekkel istenné tett,

 Csak egy igazság - közös jussú

 S egyenlő végű - ez az: élet...

 Ám ne nézz ki az éjszakába,

 Örvendezzél, derék világ,

 Hangozzatok, jámbor legendák,

 Zsolozsmák, bibliák, imák,

 Ne halljátok a föld-dübörgést,

 Menjen tovább a szürke élet,

 Közelg a földi végitélet...

 Addig lobogj csak, kicsi gyertya,

 Harsogjatok csak, égi villik,

 Örvendezzél, derék világ,

 Te meg vagy váltva tudniillik.

Nekünk Mohács kell

 Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:

 Veréshez szokott fajta,

 Cigány-népek langy szivű sihederje,

 Verje csak, verje, verje.

 Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:

 Én magyarnak születtem.

 Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,

 Üssön csak, ostorozzon.

 Ha van Isten, földtől a fényes égig

 Rángasson minket végig.

 Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

 Mert akkor végünk, végünk.

Ének a Visztulán

Isten vidám úr a Föld fölött:

Lengyelországot Isten óvja.

Polónia a vidám rabok

S törött sajkások víg hajója.

A Visztulánál hajdan s ma is

Tréfás,dalos halászok ülnek

S Polóniának asszonyai

Új és új lengyelt egyre szülnek.

Halat a Visztula s gyermeket

A lengyel asszony ad örökké.

Miért hát a Halál jelszava,

A sírból szálló >>soha többé<

Boldog hajó a vén gálya is,

Ha hátán gyermekek is futnak.

S nincs ott pokol és nincs ott Halál,

Ahol dalolni s szülni tudnak.

Isten vidám úr a Föld fölött,

Minden fajzatnak üdvössége.

Az Isten:Élet-halleluja-

S az Életnek nincs soha vége.

Magyar fa sorsa

Lelkemben a magyar fa

Lombjai esnek,hullnak:

Lombosan,virágosan,

Így kell,hogy elpusztuljak.

Hejh-hajh,Szilvániából,

Erdők helyéről jöttem:

Lomboztam ima helyett

S keveset könyörögtem.

Ontottam a virágot,

Virultam jóban-rosszban:

Mások gyümölcsösödtek,

Én mindig virágoztam.

Öreg vagyok s pogányul

Imát még most se mondok:

Hulljatok csak halálig.

Halottak napján

 Halottja van mindannyiunknak,

 Hisz percről-percre temetünk,

 Vesztett remény mindenik percünk

 És gyászmenet az életünk.

 Sírhantolunk, gyászolunk mindig,

 Temetkező szolgák vagyunk!

 – Dobjuk el a tettető álcát:

 Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

 Annyi nyomor, annyi szenny, vétek

 Undorít meg e sárgolyón...

 Hulló levélt hányszor feledtet

 A megváltó, a gyilkos ón!...

 Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

 Hogy vigasztaljuk önmagunk –

 – Dobjuk el a tettető álcát:

 Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

 1899 november 1

A perc-emberkék után

 Otthon bolondját járja a világ,

 Majmos, zavaros, perces, hittelen,

 Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,

 Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

 Magyar Bábelnek ostoba kora,

 Ments Atyaisten, hogy bennelegyek -

 Engemet kötnek égbeli jegyek

 S el kell hogy jöjjön nászaink sora.

 Most perc-emberkék dáridója tart,

 De építésre készen a kövünk,

 Nagyot végezni mégis mi jövünk.

 Nagyot és szépet, emberit s magyart.

 Robogok honról rejtett vonaton,

 Ebek hazája ma, nem az enyém -

 S ha marad csak egy hivőm, szent legény,

 Még a holttestem is ellopatom.

 Ez a ricsaj majd dallá simul át,

 Addig halottan avagy éberen,

 Pihenjen a szent láz s az értelem,

 Míg eltünnek a mai figurák.

 Magyar leszek majd hogyha akarom,

 Ha nem sutáké lesz itt a világ,

 S fölcsap minden szent és igazi láng

 Rejtekből avagy ravatalon.

 (1913)

 Krónikás ének 1918-ból

 Iszonyú dolgok mostan történűlnek,

 Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,

 Bűnösök és jók egyként keserűlnek

 S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

 Ember hajléki már rég nem épűlnek,

 Szivek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,

 Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,

 Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

 Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,

 Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,

 Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek

 S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

 Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,

 Itt most már minden leendők gyérűlnek,

 Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:

 Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?

 Hegedűs fickók többet hegedűlnek,

 Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,

 Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek

 S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.

 Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,

 Emberségesek igen megréműlnek,

 Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek

 S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

 Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,

 Labdázó fiúk halálba merűlnek,

 Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek

 S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

 S szegény emberek mégsem csömörűlnek,

 Buták, fáradtak és néha örűlnek,

 Szegény emberek mindent kitörűlnek

 Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

 Szegény emberek ölnek és csak ölnek

 S láz-álmaikban boldogan békűlnek

 S reggelre kelvén megint megdühűlnek,

 Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

 Halál-mezőkön bitófák épűlnek,

 Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,

 Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,

 De az emberek meg nem csömörűlnek.

Ha van Isten

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: 
Veréshez szokott fajta, 
Cigány-népek langy szívű sihederje, 
Verje csak, verje, verje. 

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem: 
Én magyarnak születtem. 
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon, 
Üssön csak, ostorozzon. 

Ha van Isten, földtől a fényes égig 
Rángasson minket végig: 
Ne legyen egy félpercnyi békességünk, 
Mert akkor végünk, végünk.