Magyar Kálvária
Kárpátok alján, négy folyó vizénél
Állt őrt e nemzet sokszáz éven át,
S ha a dúló tenger vésze szállt Nyugatnak,
Hullámtörőnek adta önmagát.
Ott: békeharmat s napfény szállt a földre,
Itt: véreső vert életet a rögbe !
A sorsunk mégis mért oly bús, setét ?
Átéljük mink is Krisztus Nagyhetét...
Az ezredévben hősként ünnepeltek:
Ez volt nékünk Virágvasárnapunk.
De jött a Nagyhét, s hálából fejünkre
Babér helyett mi is tövist kapunk !
Ünneplőkből lett aljas, durva hordák
Bírák elé most láncraverve hordják,
S ki térdre hullt a hősi nép előtt,
Most azt kiáltja mind: Feszítsd meg Őt
Nem önmagunkért, másért szállva síkra
Négy évig tartó véres harc után
A hős halottak, s élők csúf jutalma
Édenkert helyett lett a Getsemán !
Ki ellent s foglyot testvérként becsült meg,
Pribékek annak most arcába köpnek,
S korbácsolt testtel sziklás úton át
Járatnak véle bús Kálváriát !
Mikor vergődik fenn a kínkereszten,
Halódó szívét lándzsa járja át,
S míg csak testéből el nem szállt a lélek,
Állig fegyverben félik sóhaját !
Tiprott hazánkat egymásközt felosztják,
Vad kárörömmel vetve rája kockát.
S hogy fel ne keljen egyszer még a test:
Kővel borított sziklasírja lett !
De mint Krisztusnál Húsvét reggelén
Ledőlt a kő, kinyílt a sziklasír,
S a nagy feltámadásról messze-messze
Ujjogva szállott szerteszét a hír:
Úgy tört szét hisszük, gyászos síri boltunk !
S kik sorban Véle már úgy összeforrtunk,
Látunk mi még szabad hazánk felett
Dicső napfényt is, nemcsak felleget !
Sátoraljaújhely 1936. évi szeptember hó.
|